A többszörös képregénydíjas Molnár Gábor nem csak az itthoni színtéren, de a nemzetközi manga közegben is egyre ismertebb. Az Alfabéta-díjért idén a kép-novella kategóriában jelölték Ahol az ösvény elágazik című merengő mangájáért. Molnár Gábort munkáról és újrakezdésről, valamint a nemzetközi közegben tanultakról Szép Eszter kérdezte.
A legjobb képregényeknek járó Alfabéta-díjakat idén június 26-án a Képregényteraszon adjuk át.
Szép Eszter: Az ahol az ösvény elágazik egy meditatív jellegű képregény lett, ahol lehetőségeket veszel sorra és a képregényalkotásra is reflektálsz. Rengeteg téma ez pár oldalra! Mennyi ideig gyúrtad a forgatókönyvet, hogy ez összeálljon? Hogyan dolgoztál?
Molnár Gábor: Kezdjük onnan, hogy ez a történet két változatban létezik. Eredetileg a Szépirodalmi Figyelő honlapjára szántam A Mi Amazóniánk címmel, ami utalás Molnár Gábor vadászíró Én kedves Amazóniám című kötetére. Nem sokkal elkészülte után azonban a SZIFONline képregényes rovata nagy átalakulásba kezdett, így bizonytalan időre eltolódott a közlés. Ezalatt javában tartott a 5Panels legújabb antológiájának, a Hullámtörésnek a szorgalmi időszaka. Ide is ígértem anyagot, de sehogy sem sikerült megtalálni a megfelelő történetet. Kiss Judit alkotótársam és egyben a kiadvány szerkesztője szerint Molnár Gábor sztorija pont hogy illett volna a kötet tematikájába, és a megjelenés lefixált időpontja is közel volt. Végül úgy döntöttünk, hogy a már hónapok óta a fiókban tengődő oldalakat átszerkesztem és kiegészítem a Hullámtörés követelményeinek megfelelően, és akkor itt fog megjelenni a munka.
Szép Eszter: Ez már öngmagában több elágazó ösvény! És hogy zajlott az átdolgozás?
Molnár Gábor: Az új cím, az Ahol az ösvény elágazik, Molnár egy másik regényének – Ahol az ösvény véget ér – címére utal, de a tematikához jobban passzoló, pozitívabb kicsengéssel. Emiatt példáula VÉGE felirat is lekerült az utolsó képről. Egyúttal a cím előrevetíti, hogy fontos szerepe lesz benne a nehéz döntéseknek. A tartalmi kiegészítés hat panel hozzátoldását jelenti, ami a minimálisan átfogalmazott eredeti oldalakhoz adva módosította a mondanivalót. Így jutottunk el onnan, hogy „szeretnék állatokat rajzolni és Molnárról írni, ha egyszer méltó leszek rá” odáig, hogy „ha válaszút előtt állok, erőt meríthetek névrokonom példájából”.
A munkafolyamat a következőképpen nézett ki. Jött ugye az ötlet, hogy csinálok egy képregényt a Szépirodalmi Figyelőnek. Az elképzelt közönség reményeim szerint jó néven vette volna, ha egy írói munkásságáról ismert karaktert szerepeltetek, és úgyis régóta tervben volt egy Molnár-adaptáció. Bár egy teljes műre nem volt kapacitás, gondoltam, egy ilyen rövid, agymenős megoldás megteszi ízelítőnek. Meg tesztelhetek rajta rajzstílust, egyebeket. Elolvastam hozzá több regényét és mindent, amit csak találtam róla az interneten. Összeírtam, hogy milyen jeleneteket, történetötleteket akarok felsorakoztatni, és ezeket hogy kötöm össze. Néhány kép már megvolt a fejemben, mint például a sebesült író a folyóparton vagy a két, egymásra reflektáló Remingtonos élethelyzet. A többit a forgatókönyv tervezésekor rendeltem a szövegekhez, vagy épp röptében. Tehát nem volt még kapásból a helyén minden szimbólum, utalás, mém, geg a rajzolás, sőt, a beírás megkezdése előtt. Ja, és ha már geg: filóztam azon, hogy nem túl morbid-e az utolsó képkocka poénja, de önéletrajzi regényei alapján nem egy merev figurának ismertem meg Molnárt, nem hiszem, hogy megsértődne rajta.
Szép Eszter: A szimbólumoktól és utalásoktól egymás mellett nagyon jó hangulata lett a képregénynek. Mit gondolsz azokról a véleményekről, hogy sok benne a szöveg?
Molnár Gábor: Ami a megvalósítást illeti, szándékosan használtam a túlnarrált, statikus formátumot. Egyszerre igyekszik idézni a magyar irodalmi adaptációs képregényt, Charlie Bood gyerekkoromban hazánkban is népszerű sorozatát (A természet csodái), és ahogy mondod, bizonyos meditatív jellegű graphic novelek stílusát. A tartalom jellegéből adódóan nem éreztem létkérdésnek a lendületes panelkompozíciót, és gyorsabban is haladhattam így, ami más képregényes kötelezettségeim miatt fontos szempont volt. Ekkoriban ugyanis szünetet tartottam a japán kiadóval folytatott kísérletezések között, de nem szerettem volna, hogy teljesen megfeledkezzenek rólam. Egy manga megírásánál a panelek elrendezése (már amit az editor jóvá is hagy!) komoly fejtörést okoz számomra, és sok időt vesz igénybe. Szóval ez a projekt arra is jó volt, hogy kicsit kiengedhessek.
Szép Eszter: Alternatív történetbefejezések, kihagyott lehetőségek is fontosak a képregényben. Mennyire szoktál “mi lett volna ha” és “mi lenne ha” -helyzeteken morfondírozni?
Molnár Gábor: A „mi lenne ha…” formula bevett módszer ötletgyűjtésre. Mi lett volna, ha a középkori várvédőknek óriások inváziójával is dacolniuk kellett volna? Mi lenne, ha a halak lábakat növesztenének, hogy megszállják otthonainkat? Ebben az értelemben látom gyakorlati hasznát ilyesmin töprengeni. Néha valóban elgondolkozok, mi lenne, ha például újra nekifutnék az 5Pallosnak, de feszesebb cselekménnyel és új karaktergárdával? Vagy ha átdolgoznám a True Riders mangát poszt-apokaliptikus Gilgames-eposszá természetvédelmi felütéssel? Konkrétan ezekhez már jegyzetelgettem is, aztán majd vagy megvalósulnak, vagy nem. Egyik ötlet sem élvez prioritást jelenleg. Amin komolyabban gondolkodok, az az egyik japán pályamunkám mellékszereplőjének spin-offja, ami egy természetbúvár slice-of-life nagyobb gyerekeknek, és úgy kell elképzelni, mint a Családom és egyéb állatfajták találkozását a Juharfalvi történetekkel.
Szép Eszter: A képregény egyik fontos üzenete, hogy lehet, hogy valami kudarcnak tűnik, de sokszor még ebből a helyzetből is bontakozhat ki siker. Ez az életfilozófia mennyire segít a képregényalkotásban? Mesélnél a sikerekről?
Molnár Gábor: Valóban, nem egyszer fordult már át egy-egy képregényes kísérletem kudarca valami sikerfélébe. Azt hiszem, az Epicline magazinban futó Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai nyitotta a sort. Ez eredetileg egyfajta Kaland Játék Kockázat kiadványnak indult, csak képregényben. A játék ötlete befuccsolt, de a már elkészült rövid szakasz egy sorozat első epizódjaként tálalva Alfabéta-díjat kapott. A második résztől Tálosi András és Koska Zoltán vette át, de egészen a befejező részéig népszerű 5Panels-es címként tarthattuk számon. Pádár Ádámmal közös képregényünk – A munka gyümölcse – elég lesújtó kritikát kapott a Szépirodalmi Figyelő 2013/4. számában, aztán annak is mi lett a vége! Alfabéta-díj, a második ugyanabban az évben a Szekerce mellett, egy másik kategóriában.
Az 5Pallos (első epizódja szintén Alfabéta-díjat nyert) több szakmai és egyéb hátráltató körülmény együttállása következtében félbeszakadt, cserébe lett időm nemzetközi pályázatokra nevezni. Így kerültem kapcsolatba egy japán mangakiadóval, aminek versenyein négy díjat is sikerült begyűjteni az évek során. Az egyiket épp egy főzős mangával, aminek hallottam már a létjogosultságát kétségbe vonni a Főzős képregények antológiánkban publikált gyakorlódarab (Bábtörténet) kapcsán. Miből lesz a cserebogár, mi? De azért valljuk be, sokszor ezekhez az is kellett, hogy belássam, ha valami nem működik, aktívan tegyek azért, hogy ez megváltozzon, és hogy észrevegyem a feltáruló lehetőségeket.
Szép Eszter: Mit jelent számodra a Silent Manga Audition?
Molnár Gábor: A Silent Manga Audition a japán Coamix kiadó nemzetközi tehetségkutató versenye. Évente többször is megrendezésre kerül, és meghatározott témákra várnak szöveg nélküli képregényeket, néha illusztrációkat. Lainess (Owakudani Legendája) hírfolyamáról értesültem róla még sok évvel ezelőtt, de kellett egy kis idő, mire felszabadult rá némi kapacitás, illetve meggyőztek, hogy komoly pályázatról van szó. Sajnos valamiért kevés a magyar nevező, és még kevesebb a hazai díjazott – eddig Lüleiya, Kovács Viktória (Sora! Puff ide, Ten Devin) és én. Azokat a nyerteseket, akik Grand Prix vagy Grand Prix Runner Up díjat szereznek, vagy rendszeresen felbukkannak a középmezőnyben, egy Japánban tartott díjátadó ceremónia keretein belül masterclass taggá avatják. Innentől ők közelebb kerülnek a tűzhöz, editorokkal készülhetnek a kiadó eredetileg japán alkotókat toborzó versenyeire, vagy közvetlenül a Monthly Comic Zenon magazint, illetve annak online testvérét célozva. Időnként fizetett megbízások is adódnak mangára vagy illusztrációra. Itt tartok most.
Nem tudom, mennyit dob a képregényes karrieremen ez a projekt, lesz-e hivatalos japán megjelenésem az eddigi promóciós anyagokon kívül, vagy távolabbról nézve, egyáltalán sikeres lesz-e a Coamix elképzelése nemzetközi alkotók kinevelésével és beszivárogtatásával a japán piacra. Ez még számukra is egy kísérlet, és a változó körülményekre ők is a lehetőségek folyamatos variálásával válaszolnak. Kiskapuk nyílnak és csukódnak be előttünk állandóan, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindez az alkotók számára cseppet sem megterhelő mentálisan. Jelenleg a belsős versenyeken, valamint a pandémia lefolyásával megnyíló Artist Village Aso096k művésztelepen való részvételt hirdetik a masterclass tagok számára, ahol a tervek szerint kisebb kaliberű fizetős munkákon keresztül szoktatnák hozzá a japán tempóhoz a tanoncokat egy bentlakásos iskolára emlékeztető komplexumban. De az az egy tuti, hogy minden jó és rossz vonatkozása mellett egy óriási kalandként élem meg ezt az egészet! Presztízs értékű is számomra benne lenni egy ilyen próbálkozásban.
Tudok például menőzni, hogy egy teremben mutatkoztam a Fist of the North Star rajzolójával, vagy közös fotóm van a City Hunter mangakájával (de ritkán reklámozom, mert csak úgy odapofátlankodtam, és a képen látni vélem Hodzsó szenszej félmosolyán, hogy ezt nem helyesli). Ráadásul pont ők ketten inspirálták A munka gyümölcse rajzstílusát, amiről már volt szó. De még fontosabb, hogy már nem csak felületes cikkekből és anekdotákat felmondó facebookos szakértőktől informálódhatok a mangaipar rejtelmeiről. Ha valamit tudni akarok, csak megkérdezek egy editort. Vagy kérdeznem se kell, ha elrontok valamit, mert maguktól adják az ívet. Ez a munkájuk, és én hálás vagyok érte, mert sokat tanulok tőlük.
Szép Eszter: Gondolom sokat lehet fejlődni.
Molnár Gábor: Ez a közeg teljesen más, mint a magyar szerzői szcéna, hiszen nem babra megy a játék, ezért életközelibb látásmódra tanít. Ami előny, de néha hátrány is, például amikor bevállalok egy-egy rövid munkát hazai kiadványba, de erre még visszatérünk. Fontos, hogy amikor ötleteket tesztelek az online meetingeken, gyakorlatias szempontok alapján, hitelesebb véleményeket kapok, mintha az itthoni megjelenéseket követő, elenyésző mennyiségű reakcióból és a fogyási adatokból próbálnám kirakni a képet. Ez a képregényezésen túl is jól jön néha. Egy állatkertben játszódó manga karakterterveinek bemutatását követően például olyan észrevételekkel gazdagodtam az erősségeimet illetően, aminek hatására új művészprofilt indítottam Inkvarium néven. Az állatos illusztrációk és emberi karakterek slice-of-life jelenetbe való összeboronálásában úgy tűnik, van potenciál a nem kimondottan állatbolond közönség előtt is. A mainstream manga (vagy bármi) középpontjában ugyanis az emberi dráma kell, hogy álljon, a szakmázás – itt hüllőtartás, sportmangákban a sport, a Bakumanban a mangaipar stb. – az egyedi bukét hivatott megadni. Egy niche munkánál talán lehet másképp, de a szélesebb közönség megragadásának ez az egyik kulcsa – így tanultam.
Szép Eszter: Hogyan látod a 5panels közös projectjeit?
Molnár Gábor: Jó régen dolgoztam be közös antológiába akkora lendülettel, mint az első időkben, de most már tudjátok, miért. Nem is tudok már ugyanúgy tekinteni ezekre. Annyit tudok, hogy az indulásunk óta eltelt tíz és fél év, ezalatt mindannyian kitapogathattuk a csapatkiadványok nyújtotta lehetőségek határait. Az egykori énem kihívásként és előmeneteli lehetőségként tekintett ezekre, a mostani már úgy érzi, nem engedheti meg magának a művészetet a művészet kedvéért. Na, most feltaláltam a meleg vizet, pedig a hivatásos kollégáknak ezek biztos ismerős gondolatok. De nincs ezzel semmi gond, mindenkinek mások a céljai a képregényezéssel. A projektjeinkben résztvevők többsége vagy életének egy más fejezeténél tart, és nem gondolkodott el még ilyesmiken, vagy pusztán kikapcsolódás neki az alkotás. Utóbbi esetben még jó is ez a tétnélküliség, mert nem rontja meg mindenféle megfelelési kényszer. Erre viszont nagyon jók a közös munkák. Meg bemelegíteni nagyobb lélegzetvételű feladatok előtt, összeszedni magunkat, ha elszállt az ihlet vagy művészileg megrekedtünk, ki akarunk próbálni egy rajzstílust vagy történetmesélési technikát, vagy csak részesei akarunk lenni egy közösségi élménynek, amit a szerkesztés körüli szervezkedés és a képregények közös rendezvényes terítése jelent. Itt érdemes kitérni rá, hogy a szerkesztési elvek is folyamatosan változnak, és abból kiindulva, hogy több idei Alfabéta jelölt is a Hullámtörés antológiában debütált, bizonyára nem hiába.