Az Alfabéta-díjas Új új képregények és folytatása az Új új új képregények után Koska Zoltán egy életrajzi képregénnyel jelentkezett. A nagy Csé, a hazai képregényes világban hírhedt, a médiumot az irodalmi adaptációkra kárhoztató Cs. Horváth Tibor forgatókönyvíró életébe enged bepillantást, megmutatva a cigarettafüstbe burkolózó embert a pocsék szovjet partizán lektűrök és a Jókai-regények mögött. De miért pont vele kezdett el foglalkozni Zoltán? Mit szólt az író fia az elkészült képregényhez? Miért nem kellett megrajzolni az 1956-os forradalmat már megint, és hogy jön az egészhez Ed Wood? Ilyenekről beszélgetett Mráz István az ismét Alfabéta-díjra jelölt alkotóval.
A legjobb képregényeknek járó Alfabéta-díjakat idén június 26-án a Képregényteraszon adjuk át.
Mráz István: Mi fog meg az életrajz műfajában? Mely művek inspiráltak?
Koska Zoltán: Mindig érdekelt, hogy egy adott műnek a szerzőjéről többet tudjak meg. Ezért is tetszett anno a Fekete-fehér képregényantológia, ahol az alkotókat is bemutatták. Valahogy jobban meg tudom érteni, értemezni az olvasott művet, ha jobban tudok azonosulni a szerzőjével. Ennél a képregénynél szerintem főképp a Drifting Life c. önéletrajzi képregény inspirált Tacumi Josihiro-tól. Annak a vége nem is arról szólt igazán, hogy sikeres képregényrajzoló lesz a főszereplő, hanem inkább önmagának bizonyítja be, hogy mindig ez lesz a hivatása. Még ott volt az Ed Wood című film is Tim Burtontől. Nem is maga a film, hanem inkább az, ahogyan sok méltatója viszonyult hozzá. Sokan inspirálónak érzik a filmet még akkor is, ha egy olyan rendezőről szól, aki egész életében csapnivaló alkotásokat készített. Egy ilyen “siker a sikertenségben” sztori sokkal érdekesebb tud lenni.
M.I.: Az egyik fejezethez készített jegyzetben leírod, hogy a könyvedben egy-két kivételtől eltekintve kitalált szituációkat mutatsz be.
K.Z.: Igazából már az alapötlet is egy kitalált feltételezésen alapult. Amikor olvasgattam a magyar képregény történetéről, gyakran futottam bele abba a ténybe, hogy Gugi Sándor rajzoló és Cs. Horváth Tibor író együtt fektették le a magyar adaptációs képregény alapjait. Majd a későbbiekben Gugi nem tudta azt a mennyiségi munkát produkálni, mint Cs. Horváth, és idővel kikopott a képregényezésből. Ez adta azt az alapötletet, hogy milyen érzés lehetett Guginak otthagyni ezt a szakmát, miközben az alkotótársa egyre nagyobb magaslatokra tört. Azt gondoltam, hogy ez egy jó érzelmi gerince lehet a történetnek azon kívül, hogy csak simán bemutatom valakinek az életét. Persze ahogy meghallgattam egy beszélgetést Gugi fiával, nem tűnt olyan valószínűnek, hogy ez annyira bántotta volna őt, de ennek ellenére is tartani akartam magam ehhez az elképzeléshez. Ebben is kicsit az Ed Wood inspirált, mert ott sem úgy történtek a dolgok, ahogy a valóságban, de azért mutatták be így, hogy egy életérzést közvetítsen a film.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért jócskán beleírtam saját magamat is a karakterekbe. Csak önmagam gondolatait és érzéseit vetítettem ki rájuk. Olyasmik jártak a fejemben, hogy miért van az, hogy régi barátságok elkopnak és helyette jönnek újak? Ha egyrégi barátság elkopik, az barátság volt egyáltalán? Azért hanyagoltuk el a másikat, mert túlságosan magunkkal foglalkoztunk? Egy új barátsággal “jóvátehetőek” a régi hibáink? Mire megértjük mit köszönhetünk a másiknak, addigra már túl késő?
M.I.: Miért egy forgatókönyvírót választottál hősödnek, ráadásul egy híresen ellentmondásosat? Felvillantasz mellette más izgalmas művészfigurákat is, szóval lehetett volna miből válogatni…
K.Z.: Igazából pont azért Cs. Horváth-ot választottam, mert róla alig lehetett tudni valamit. Zórád Ernő vagy Korcsmáros Pál rajzolókról jelentek már meg életrajzi könyvek, újrakiadások és sokan szeretik a munkáikat. Érdekesebb kihívásnak tűnt olyan valakiről képregényt csinálni, akiről nem mindig pozitív dolgok jutnak az emberek eszébe és valami újat felvetni vele kapcsolatosan.
M.I.: A korszakok, amiken átível a történet nem kevésbé izgalmasak és ellentmondásosak, mint a főszereplőd. Ezeket néhány jól irányzott formában, vagy vonalban ragadod meg. Nehéz volt türtőztetni magad? Hogyan alakítottad ki a vizuális világot?
K.Z. Nem mondanám, hogy nehéz volt ellenállni annak, hogy bemutassam a Rákosi- és Kádár-korszakot, mert szerintem már ezerszer feldolgozták előttem filmben, irodalomban – mindenben. Kissé lerágott csontnak éreztem volna, hogy például mindenképpen bemutassam, hogyan zajlik az ’56-os forradalom, (mert egy jelenet 1956-ban játszódik,) mintha senki se tudná. Kicsit könnyebb is volt haladni a sztorival úgy, hogy a személyes jelenetekre koncentráltam és nem a kor nagy eseményeire. Nagyon hálás vagyok amúgy a Fortepannak, ahol sok jó fotót találtam hátterekhez.
M.I.: Fel sem merült, hogy színes legyen a végleges mű?
K.Z.: Nem nagyon. Egyrészt színezésben annyira nem tartom magam erősnek és drágább lett volna tőle a nyomtatás. Szürkeárnyalatosban talán olyan, mint egy régi magyar film. A raszterezésnek alapból nagy hagyománya van a képregényekben, de nem akartam, hogy csak azzal legyen árnyékolva, mert arra is sok példa van, ezért hozzáraktam egy kis lavírozott tus textúrát. Még az is megfordult a fejemben, hogy szépiabarnában is mehetett volna a nyomtatás, mint Eisner néhány graphic noveljének kiadásánál, de talán az is kicsit megdrágította volna a kivitelezést.
M.I.: Egyéb kutatásokat, interjúkat készítettél? Fazekas Attila például kifejezetten sokat szerepel a történetben. Kértél tőle segítséget? Mit szólt az elkészült műhöz?
K.Z.: A legtöbb infót könyvekből és gyűjteményes újrakiadásokból szereztem, illetve a Képregény Kedvelők Klubja beszélgetéseire próbáltam emlékezni vagy újrahallgatni hangfelvételeket, ha készültek. Személyesen Kiss Ferivel beszélgettem erről, de sajnos Fazekas Attilát vagy épp Cs. Horváth fiát, Horváth Pétert nem nagyon mertem felkeresni, pedig Feri erősen ajánlotta. Kicsit féltem attól, hogy nem fog tetszeni nekik a megközelítésem. Ez kicsit hülyeség volt, mert mindkettejüknek megmutattam a kész könyvet a megjelenés után, és örültek neki. Sajnos emiatt benne maradt egy-két tárgyi tévedés, félrehallás, mint például az, hogy Cs. Horváth nem háromszor, hanem négyszer nősült és nem Jugoszláviában, hanem Csehszlovákiában került börtönbe. Illetve Zórád Kati megjegyezte (persze kedvesen), hogy Zórád Ernő azért nem ivott annyit, mint ahogy lerajzoltam. Csak a rajzoló bohémságát akartam valahogy megmutatni.
M.I.: A kötet egyik legdrámaibb panele, amikor Kuczka Péter felkérdezi Cs. Horváthot, hogy számoljon el a saját szerepével, amit a magyar képregény addigi történetében játszott. Az előadás nézői várakozón fordulnak az író felé. A tömegben nem csak a főszereplő kortársait, hanem a te kortársaidat: szervezőket, rajzolókat és írókat is megtalálhat az olvasó. Hogyan jutott az eszedbe ez a két oldalas panel?
K.Z.: Elsősorban az volt a cél, hogy egy nagy tömegjelenetben mutassam be azt a pillanatot, amit szerencsére nem is kellett kitalálni, mert tényleg megtörtént. Nem is tudtam volna megírni egy ilyen szituációt. Nem akartam ellinkeskedni a tömeget, mint ahogy általában szoktam, amikor csak ilyen zsákszerű alakokat meg pont-pont vesszőcske fejeket rajzolok. Szerettem volna kidolgozottabb arcokat rajzolni és evidensnek tűnt, hogy olyan ismerősöket rajzoljak bele, akiket képregényes körökből ismerek és találtam róluk fotókat a neten. Még így is kimaradt jó pár ember, aki belekerülhetett volna. Azt a kétoldalast 2019 karácsonya környékén rajzoltam, és azzal teltek a napjaim, hogy mindenkinek átforgattam a Facebook profilját.
M.I.: Hogy látod: miben hasonlít a régi és a mai képregényes szcéna és mik a legnagyobb különbségeik?
K.Z.: Amikor válogattam a képregénykonferenciás idézeteket, olyan érzés volt, hogy már régen is az volt a nagy kérdés, ami most is: hogyan fogjuk behozni a lemaradásunkat a külföldi képregénykultúrákhoz képest? Mintha mindig arról lenne szó, hogy nincs igazi képregénykultúra Magyarországon, de ha mégis van, az semmi, mert külföldön mindig jobban megy az ipar. Ez ilyen magyaros felfogás lehet (ha épp nem arról van szó, hogy mindenben mi vagyunk a legjobbak a világon). Nem tudom, mi lenne erre a problémára a megoldás, de valamilyen mozgolódás ennek a kiküszöbölésére mindig van.