Az életrajzoknak és memoároknak különös felfutását tapasztaljuk ebben az években az irodalomban, filmen, és képregényben is. A zenei újságíróként dolgozó Dudich Ákos és a tavaly Alfabéta-díjat nyert Oravecz Gergely a Faith No More együttes pályafutását meséli el közös képregényükben, A Faith No More képes testamentumában, amely most jelölt a Magyar Képregény Szövetség legjobb képregényeknek járó Alfabéta-díjára a kép-regény, azaz húsz oldalnál hosszabb alkotás kategóriában. A szerzőket zenei képregényekről és a közös munkáról Szép Eszter kérdezte.
A legjobb képregényeknek járó Alfabéta-díjakat idén június 26-án a Képregényteraszon adjuk át.
Szép Eszter: A képregényekben nagyon sokféleképpen jelenhet meg a zene, lehetnek zenélő vagy zenész szereplők, a koncertre járás a cselekmény része lehet, de lehet a háttérzene valami lényegtelen elem, na és ott vannak a hangutánzó szavak a mangákban. Milyen képregényes zenei hatásokra, felbukkanásokra gondoltok vissza szívesen?
Dudich Ákos: Tinédzserként imádtam a talán francia szerzők által jegyzett Rajzos zenetörténet – Az őskortól napjainkig című képregényt. Tetszett a stílusa, minden kockában el lehetett veszni, a nyolcvanas évek második felében sok újdonsággal is szolgált számomra és társadalomkritikának se volt utolsó. Aztán jött a Képregényes rocktörténet, aminek a címében minden benne van…
Oravecz Gergely: A The Crow jut eszembe James O’Barrtól, az zenei szempontból abszolút meghatározó volt számomra annak idején, ugyanis tele van posztpunk dalszövegrészletekkel, én pedig több bandát neki köszönhetően ismertem és szerettem meg. Konkrét hatásként pedig a Love and Rockets ugrik be, onnan jött az a stilizációs megoldás a FNM-képregényben, hogy nem rajzoltam be a húrt a gitárokon. Szóval ha bárkit érdekel, az direkt volt, nem pedig elfelejtettem!
Sz. E.: Ákos, miért döntöttél úgy, hogy a zenei újságírás és a prózai szövegek írása után képregényt írj?
D. Á.: Az ember természetéből fakad, hogy mindig valami újra vágyik, és így én is keresem a kihívásokat, szívesen fedezek fel számomra ismeretlen területeket. Amikor belevágtam a Faith No More történetének a megírásába, már sok zenei biográfiát lefordítottam és párat magam is írtam. Ezúttal azonban szerettem volna belevinni valami pluszt, mert Chuck Mosley, Mike Patton, Jim Martin és a többi karakter mind üvöltött a vizuális megjelenítés után. Így aztán egy évnyi anyaggyűjtés után gondoltam egy merészet és fejest ugrottam a képregények világába. Ez természetesen egy olyan labirintus, amin sose verekedtem volna keresztül magam, ha Oravecz Gergő nem vezet kézenfogva, hiszen ez az ő terepe. Jól kiegészítettük egymást, mindketten tettük, amihez értünk és hallgattunk a másikra, ha kérdések merültek fel. Egyikünk se trendkövető, nem az arany bűvöletében élünk, különben biztosan inkább David Guetta vagy egy divatos K-pop fiúbanda sztoriját dolgoztuk volna fel. Hiszek abban, hogy nem a tömegek igényét kell kiszolgálni, hanem értéket kell teremteni. Aztán, hogy vevők lesznek-e rá az emberek vagy nem, az már nem a mi dolgunk, mi megtettük, ami tőlünk tellett. Engem fellelkesített a munkafolyamat, pláne az angol nyelvű megjelenés, amivel most külföldön próbálunk szerencsét. Ezért úgy döntöttem, hogy csinálok egy zenei képregény sorozatot, évente egy kiadvánnyal. Jelenleg Csordás Danival dolgozunk A Beastie Boys intergalaktikus történetén. Aztán ki tudja, mi lesz a következő… talán a Rammstein!
Sz. E.: Gergő, mostanában sok képregényes kollaboráción dolgozol. Mesélnél arról, miért szereted ezt a munkaformát, miket csinálsz, valamint hogy a FNM együttműködés milyen volt?
O.G.: Alapvetően kétféle kollaborációról van itt szó: egy klasszikus író-rajzoló felállásról, amikor egy kész forgatókönyvből dolgozom (ilyen volt a FNM), illetve egy olyanról, ahol ezek a szerepek nem feltétlenül különülnek el ilyen élesen egymástól, hanem valakivel elkezdünk ötletelni, és egy intenzív, közös alkotófolyamat eredményeként hozunk létre egy alkotást (így készülnek pl. a Hudra Mónival közös képregényeink az utóbbi években). A kettő nagyon más, és mindkettőt másért szeretem. A FNM-nál a munka egyik fele már el volt végezve, szóval én teljes erővel koncentrálhattam a rajzokra. Korábban még sosem készítettem ilyen hosszú képregényt, úgyhogy izgalmas kihívás volt számomra vizuálisan megvalósítani és egységben tartani egy ekkora anyagot. Nagyon büszke vagyok a végeredményre. Azt gondolom, biztosabb kezű, rutinosabb rajzoló lettem általa, úgyhogy már csak ezért is megérte. A másik fajta kollaboráció ennél közvetlenebb, hiszen mindketten jelen vagyunk az összes fázisnál, és így folyamatában élhetjük meg azt, hogy két ember szoros együttműködése révén egy olyan új minőség jön létre, amit külön-külön egyikünk sem tudott volna elérni.
Sz. E.: Igen, ezt a vizuális egybentartást és átgondoltságot abszolút érezzük mi, olvasók, ilyen véleményt másoktól is hallottam már. Ami a cselekményt illeti, a képregény egyből bedobja az olvasót a mély vízbe, majd pedig végigvezeti a zenekar történetének hullámvasútján. Bevallom, az első jópár oldalon nem értettem, ki kicsoda, talán azért, mert nem ismerem a zenekart. Kifejezetten rajongóknak készítettétek a képregényt?
D. Á.: Szerintem az elején nem is kell érteni, hogy ki kicsoda, hiszen a tagok gyerekkorától indulunk, amikor még nem is lehetett tudni, kiből mi lesz. Természetes folyamatként találják meg a helyüket a világban, illetve a zenekarban. Aztán, ahogy halad előre a történet, összeérnek a szálak és minden kikristályosodik. Elsősorban természetesen zenerajongóknak szól a képregény, de a visszajelzések szerint azok számára is érthető és élvezhető, akik valamiért korábban nem ismerték az együttest.
O. G.: Az biztos, hogy nem árt, ha az olvasó nagyjából képben van a mainstream zenével kapcsolatban, de legalábbis érdeklődik a 80-90-es évek zenéje iránt, az együttes rajongójának viszont szerintem egyáltalán nem kell lenni ahhoz, hogy élvezni tudja a képregényt. Ezt a “mély víz” dolgot egyébként többen mondták már nekem is, szóval alighanem van benne valami, ugyanakkor a visszajelzések alapján ez még senkit nem tántorított el attól, hogy végigolvassa, mert a cselekmény maga sodró lendületű, visz magával.
Sz. E. A zeneipar Magyarországon időről-időre (újra)felfedezi a képregényt és készítenek képregényes szövegkönyvet és marketinganyagokat. A képregényesként (is) indult Gróf Balázs animációs klipeket készít. Hogyan látjátok, milyen lehetőségek vannak még kihasználatlanul képregény és zene együttműködésére?
D. Á: Gróf Balázs már intézménynek számít, világsztárok készíttetnek vele klipeket. Míg a Faith No More képes testamentuma írásakor és rajzolásakor még csak kevés zenei képregényt láttam, például Nick Cave és Johnny Cash életrajzát Reinhardt Kleisttől, vagy a Ramonesről szóló képregényt, azóta egyre több jön szembe. Van már képrgény Cypress Hillről, az Anthraxról, Joan Jettről, úgyhogy mérget veszek rá, hogy ez a hullám most indul be, és igazán és büszke vagyok, hogy Gergővel valahol mi is hozzájárultunk ehhez. És hogy milyen együttműködésre lehet még számítani a képregényt és a zenét illetően, annak csak a fantáziánk szabhat határt.
O. G.: Vevő vagyok bármire, ami közelebb hozza egymáshoz a két médiumot.
Sz. E.: Van kedvenc részetek a képregényből valamilyen személyes ok miatt, vagy mert jó volt írni vagy rajzolni?
D. Á.: Számomra a Budapesten, a megboldogult Petőfi Csarnok szabadtéri színpadján, 1993. május 31-én tartott FNM-koncert megörökítése volt talán a legfontosabb, mert ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogyan alakult utána az életem. Remélem, legalább akkora élmény volt a Faith No More tagjainak kézbe venni a képregényünket (ugyanis postáztam nekik Amerikába), mint akkor nekem ott magamba szívni a zenéjüket!
O.G.: Nagyon szerettem rajzolni azokat a részeket, ahol Chuck Mosley, a banda első állandó énekese szerepel. Az ő sztorija jelentette (sajnos) a drámai szálat a történetben, amin keresztül viszont lehetőségünk nyílt megmutatni a többi tag személyiségét, emberi oldalát.