Ahogy a hét elején hírt adtunk róla, 2021-ben Németh Gyula kapja a Korcsmáros Pál-díjat. 2020-ban Németh Gyulának két hosszabb képregénye jelent meg Amerikában, mindkettőt Steve Niles írta: Criminal Macabre: The Big Bleed Out (Dark Horse Comics) és The Possessed (Clover Press Comics). Szintén 2020-ban jelent meg a Cser kiadónál H. G. Wells: Dr. Moreau szigete című kötete, amelyet ő illusztrált. A díjat 2021. június 26-án a Képregényteraszon adja át a Korcsmáros-család képviselője – most pedig Cserkuti Dávid illusztrátor kérdezte Gyulát.
Cserkuti Dávid: Németh Gyula grafikus, illusztrátor, vagy képregényrajzoló? Esetleg újságíró?
Németh Gyula: Mindegyik voltam. Most egyértelműen illusztrátor, de nem érzem kidobott éveknek a tervezőgrafikusi időszakomat sem. Sok mindent megtanultam, amit az illusztrációban is tudok hasznosítani, de előbb-utóbb át akartam nyergelni mindenképpen. 36 évesen határoztam el, hogy most még nem késő belevágni az illusztrálásba, és nem bántam meg, bár tudom, hogy sok kollégámmal szemben közel húsz év lemaradásom van. Néha látok interjúkat, amikben negyvenes illusztrátorok arról mesélnek, hogy milyen volt a karrierjük kezdete 20 évesen. Ilyenkor kicsit úgy érzem, hogy lehet, hogy a tervezőgrafika túl hosszú kitérő volt. De az utóbbi évek kárpótoltak.
CsD: Amilyen tempóban haladsz, akár az oldalszámokat, akár a megbízásokat, akár a kész anyagok nívóját nézem, nem nagyon látom a lemaradást. Nem lehet, hogy inkább frissen tart képregényrajzolóként, hogy még nem volt időd belefásulni?
NGy: Az illusztrációba, képregényrajzolásba szerintem sokkal nehezebb belefásulni – legalábbis nekem – mint a tervezőgrafikába. Ott is egy kicsit illusztratívabb vonalat vittem, de sok év után úgy éreztem, hogy nem akarok cégeknek emblémákat tervezni, reklámokon és hasonlókon dolgozni… Az illusztráció világában sokkal nagyobb szabadságot érzek, és bár sokkal többet dolgozom, mint régebben – maga a műfaj időigényesebb – nem érzem, hogy ebbe bele lehetne fásulni, hiszen minden sztori más, minden arc, minden helyszín új kihívás. A képregénytől kaptam valamit, amit soha nem éreztem a tervezőgrafikában: hogy igazi kollégáim vannak, akikkel mindenféle versengés nélkül tudok hosszú órákon keresztül beszélgetni szakmáról, életről, akármiről. Egyébként nem hallottam nálam idősebb alkotóktól sem soha, hogy kiégtek volna. Talán az egyetlen, amibe bele lehet fáradni, az a munka menedzsment része. De ezzel minden szabadúszónak meg kell küzdenie egyébként is.
CsD: Ez utóbbira még visszatérünk. A belefásult alkotó meg… Attól függ. Ha amerikai szuperhősképregényt kellene rajzolnod, szigorú havi leadással, akkor is ezt mondanád?
NGy: Nem tudom, de egyszer kipróbálnám azt is, bár a szuperhős világ nem a kedvencem. De ott is megtalálnám, ami érdekel. Amennyire tudom, mindenki, akinek havi szinten kell a 22 oldalt prezentálnia, csak részmunkákat vállal. Ha nem én színezném, talán beleférne egy 22 oldalas Darkseid spinoff. A háttérben bolygók meg sötétség, nagy villanások, pár akciójelenet. És kész is. Na jó – nem. De valami alibizés sokszor van azért bennük.
CsD: Persze, de a szuperhősvilágban ott a sok feszülős cucc, meg az izmok, és akkor keményen belép az anatómia. Ha meg a háttér mégsem az univerzum, hanem egy nagyváros, akkor a kockológia, a perspektíva. Te meg ugye nem tanultad egyiket sem, legalábbis intézményi szinten…
NGy: Ezeket azért sokan autodidakta módon tanulják, főleg Magyarországon, ahol évente 10-10 főt vesznek föl szakirányú képzésekre. De visszatérve, nyilván túloztam, minden képregényben vannak rohadt nehéz részek, amelyekkel meg kell küzdenem. Viszont azt gondolom, hogy mindenkinek más okoz nehézséget. A cél az lenne, hogy minden rajzolt közegben könnyedén „mozogjon” az ember. Egyébként van olyan, aki szeret 500 ablakos felhőkarcolókat rajzolni? Nem hiszem.
CsD: Adam Hughes. Ráadásul ő még pár évvel ezelőttig egérrel színezett, talán mert túl szórakoztató volt neki a sok ablak.
NGy: Mike Mignola is rühell autókat rajzolni, nem is szokott, pedig lett volna ideje belejönni. Egyébként még a leggyönyörűbb képregényekben is arcátlan átrajzolásokat szoktam látni, amikor városokról van szó.
CsD: Az még jó dolog, ha egyáltalán átrajzolják, sokszor egyszerűen benn marad a „referenciafotó”, maximum kicsit butítva.
NGy: Igen, az is előfordul, de ha az összképet nem rondítja össze, nekem nincs bajom az ilyen csalásokkal.
CsD: A digitális rajz korszaka nem ma köszöntött be, de talán mostanra lett egyértelmű elvárás. Mit gondolsz, hígított ez a mezőnyön?
NGy: Nem hiszem, hogy sokat változott volna, hiszen ugyanazok a képességek kellenek hozzá, csak az egyikkel gyorsabban leszel kész. Az más kérdés, hogy nem érzem olyan értékesnek a digitális munkát, mint a tradicionális rajzokat. Valahogy a tinta, a papír, a látható vázlat, hogy kézbe foghatod, ad neki valami plusz értéket. Idén szerencsére már többet rajzoltam én is papírra. Kicsit visszafelé haladva, hiszen sok kolléga – például te – sok évnyi tradicionális rajz után tértek át a digitálisra.
CsD: Nem tudok elszakadni a belefásulás vonaltól. Az, aki csak rendezvényeken fut bele alkotókba, nem lát mást, csak beszélgetést, dedikálást, sörözést. A rajzoló élete viszont helyhez kötött és rendkívül monoton. Nem lehet, hogy nálad – a kései kezdésen túl – egyszerűen tart még az az élményanyag, amivel töltekeztél a korábbi években? Hiszen bejártad gyakorlatilag a fél világot, és nem egyszerű turistaként.
NGy: A kettőnek szerintem nincsen sok köze egymáshoz. Rengeteg munka köt embereket asztalokhoz, csak a miénk szórakoztatóbb a legtöbbnél. Manapság már sokan iPaden egy parkban vagy a kedvenc kávézójukban is tudnak haladni a dolgaikkal, szóval már a helyhez kötöttség sem annyira téma. Egyébként most is igyekszem sokat utazni, szerencsére a barátnőm szintén eléggé utazásmániás. De nem akarok úgy csinálni, mintha nem érezném a kérdés másik oldalát. 10 év múlva, ha még mindig ezzel foglalkozom, lehet, hogy mást fogok mondani. Ez a harmadik évem a szakmában, az még totyogós kor.
Nagy célom volt, hogy harmincéves koromig legalább három helyen éljek a világban, hátha az több útravalót ad az élethez, mint egy főiskola, amit abbahagytam egy év után. Voltam New Yorkban egy évet még húszévesen. Ott jöttem rá, hogy rajzolásból szeretnék élni a jövőben. Aztán itthon elkezdtem a tervezőgrafika irányába elsodródni. Voltam három évig Mexikóvárosban különböző cégeknél grafikusként, aztán dolgoztam a Dominikai Köztársaságban még hét hónapot. Egyébként az egyik, amit a tervezőgrafikának köszönhettem, hogy könnyedén találtam munkát külföldön. Ez szabadúszó illusztrátorként csak akkor működik, ha valaki már komoly egzisztenciát teremtett a szakmában. Manapság már vannak ilyen nomádok, akkoriban nem nagyon voltak még. Úgy értem, hogy a külföldi lét tele van bizonytalansággal. Ha valaki nem tudja, milyen munkái lesznek jövő hónapban, akkor biztosabb az élete egy olyan helyen, ahol a szociális háló jobban biztosítja. Ellenben ha folyamatosan dolgozik, nem tök mindegy, honnan csinálja, ha nincsenek egyéb kötöttségei?
CsD: Érdekes. Mindaz, amit mondasz, egy rendkívül tudatosan építkező ember képét rajzolja elém. A Doktor Moreau szigete is egyfajta deluxe referenciaként született. Ennyire átgondolt tervvel kell belevágni a szakmába? És ez már az általad korábban említett menedzsment része a munkának?
NGy: Egyszer azt hallottam a Marvel fő „rajzolóvadászától” egy előadásban, hogy a képregényszakma – de talán ez sok más szakmára is kicsit igaz – olyan, mint egy inverz börtön. Van egy út befele, de ha azt valaki már használta, lezáródik, és mindenki másnak új utat kell keresnie. Nyilván ez túlzás, hiszen sokan a portfóliójuk révén kerülnek bele a vérkeringésbe, sőt, manapság a netes jelenlét a legfontosabb talán, de nekem a Doktor Moreau volt ez a kis alagút. Nagyon sokat köszönhetek az állatembereknek. Csak kellett nekem is egy viszonylag szarul sikerült portfólió-körút Amerikában, hogy rájöjjek, hogy az az alagút nem működik. Ambiciózus vagyok, de a törtetéstől kiver a frász. Igyekszem megtervezni a lépéseket, és eddig nagyon nagy szerencsém volt, mert különösebb kopogtatás nélkül jutottam el azokhoz az állomásokhoz, amelyekhez szerettem volna. Mindent, ami nem rajzolás, a menedzsment részének tekintek: az emaileket, a megbeszéléseket, a számlázást, mindent. Minden szakmában fontos a nyelvtudás, a kapcsolatok ápolása, a tervezés, ez nem specifikus dolog. Sajnos ritkán elég csak rajzolni.
CsD: Bestarium Hungaricum. Hogy kerültél Hongkongba?
NGy: Egy ismerősöm kint dolgozott a követségen, és mondta, hogy szeretnének kiállításokat szervezni a jövőben, lenne-e valami ötletem. Ez a magyar bestiárium már régóta foglalkoztatott, és bedobtam, mint lehetséges témát. Másfél év múlva szóltak, hogy működhetne a dolog, és elkezdtük a szervezést. Sajnos a kiállítás a nagy hongkongi zavargások idejére esett, de azért így is viszonylag sokan látták. A könyvet mindenképpen szeretném valamikor megvalósítani a Cser kiadóval. Lehetőleg a közeljövőben.
CsD: Egy 2019-es interjúban említetted, hogy bár változnak az álmok, az aktuális álommeló egy nagyobb francia kiadónak dolgozni. Amennyire tudom, ez már valóság.
NGy: Igen, tavaly nyáron az Instagramon keresgélve talált rám Mark Eacersall, egy elsőkönyves író, hogy már zöld jelzést kapott a Pitcairn-szigeten játszódó történelmi thrillere a Glénat kiadónál, de magánéleti problémák miatt kiugrott a rajzoló a projektből, érdekelne-e engem. Ha választhattam volna egy projektet, valami szigeten játszódó sötét sztorit szerettem volna valamelyik nagy francia kiadónak. Nem viccelek. Ennyire pontosan betalált. Nyilván rávetettem magam. Egyébként azóta ő Angoulême-ben díjat kapott az első képregényére.
CsD: És ennek is valamennyire a Doktor Moreau ágyazott meg szerinted? Van belőle néhány kép az Instádon.
NGy: Érdekes módon pont egy teljesen más típusú munkám részletei miatt írt rám. Egy öregember ijedt arca győzte meg egy tavalyi képregényemből, a The Possessed-ből, amit Steve Nilesszal csináltam. Bár a Pitcairnen nem lesz egy öreg sem, de a tekintetek nagyon fontosak lesznek itt is. Valójában minden munkámnak a Doktor Moreau ágyazott meg, hiszen az vezetett az első munkámhoz, az a másodikhoz és így tovább. De nagyon örülök, hogy „maradhatok” most valószínűleg évekig egy trópusi szigeten. Csak itt nem szörnyek, hanem emberek fogják egymást gyilkolni.
CsD: Kicsit hazahoználak Magyarországra: Korcsmáros Pál a mai napig a legismertebb képregényrajzoló itthon. Milyen a viszonyod hozzá? Nem tudom, tudtad-e, hogy ő is kifejezetten későn kezdett rajzolni, és szintén újságíró volt korábban.
NGy: Nem tudtam, de a munkáit ismerem, gyerekkoromban megvoltak az általa rajzolt Rejtő-füzetek, rongyosra nézegettem őket. Azt viszont nem tudtam, hogy van több közös pontja is a pályánknak, de nagyon örülök a díjnak.
CsD: Arany Rajzszög, Alfabéta és most Korcsmáros Pál-díj. Mi a következő cél? Előbb Angoulême? Aztán Eisner?
NGy: Erről majd akkor, ha már van mögöttem legalább tíz kötet. Addig talán megtanulok 500 ablakos felhőkarcolókat is rajzolni.